Szeretettel köszöntök mindenkit, aki blogomra tévedt!


 
 Az óvatosság az egyedüli célom ezzel a bejegyzéssel, nekünk átlagembereknek több sajnos nincs a birtokunkban.
 Testnevelő tanár vagyok egy borsodi kisegítő általános iskolában. Első évem, tavaly szeptembertől álltam munkába, s nagyvonalakban csak annyit mondanék az itt eltöltött hónapokról, hogy ennyi idő alatt keményebb kiképzést kaptam, mint a 4 év főiskolán és a 2 év egyetemen összesen. Gigászi türelmet és eltűrést kíván ez a munkakör. A folyton megújuló pedagógiai módszerek itt csődöt mondanak a gyerekek hozzáállása miatt, sokkal inkább nevelés történik az intézmény falain belül, mint oktatás. Ennek egyedüli oka az, hogy a szülőkkel alig-alig tudunk együtt működni, pedig a célunk ugyanaz lenne: a gyermek pozitív irányba történő fejlődése. Ha csak engem érintene ilyen mélyen ez a probléma, akkor szerintem nem is írnék erre a blogra, hanem magamban keresném a hibát, de nap mint nap látom, hogy a többi - sokkal tapasztaltabb kollégám - is naponta csatát vív a diákokkal. Kevés az esély rá, hogy soraimat olyan szempár fogja olvasni, aki tud is ez ellen tenni valamit, de, mint legelső mondatomban említettem, nem is azt akarom elérni. Feladtam.
 Most, pénteken készült az iskola a farsangra, a tornatermet feldíszítettük, s így kinti órákat tartottam. Nincs az a jéghideg márciusunk, a gyerekek se ellenkeztek nagyon. Mikor kiértünk az udvarra, egyik diákomra túlságosan szenvedélyesen hatott a friss levegő ereje és nem állt be sorakozni, elfutott, feltünési viszketegsége múlni nem akart. Rászóltam néhányszor, figyelmeztettem, hogy ha tovább folytatja, akkor osztályzom az órai munkáját, de ez sem hatotta meg. Őt nevezzük "A"-nak. A többieket meg tudtam fogni, a bemelegítő körök lefutása után végrehajtották a gimnasztikát, sőt még a rögtönzött futóversenyeket is végrehajtották a fák között. Az egyik lány a csoportból, akit pedig most "B" névvel látok el, fél szemmel "A"-ra figyelt és egyre hangosabban nevetett rajta. Mondtam neki, hogy ne foglalkozzon vele, de erre "B" szemtelenül válaszolt, viselkedése átment flegmába. 
Körül-belül 10 perces szabad foglalkozásra maradt még időnk, utána pedig mentünk vissza az iskolába. Visszaúton "B" és "A" veszekedett a többi osztálytársával, azon kaptak hajba, hogy melyikük az okosabb. Az ilyen vitákba nem szoktam beleszólni, mert ezt egészséges versengésnek tartom, viszont a csúnya szavak kiejtésénél rájuk szóltam, hogy fejezzék be.
 Visszaértünk, mentem ki a következő osztállyal órát a játszótérre, s mikor visszaértünk 45 perc múlva, akkor fogadott a főnököm a következő szavakkal:
-Mi történt a testnevelés órán B-vel?
-Semmi - válaszoltam - A volt a rossz, B inkább csak nevetett rajta.
-Nekem azt mond, hogy mi történt B-vel!
-Nem emlékszem semmi különösebbre, de miért?
-Azért, mert a rokona most volt bent, mert Téged meg akart verni!


                                                       (hatásszünet)


-Micsoda? -kérdeztem - hát miért? 
-Mert állítása szerint te megverted B-t az órán! Sírva ment haza!
-Nahát ilyen egyáltalán nem történt! Honnan vette ezt? Vagy mi van most?
-B rokona úgy jött be az iskolába, hogy zengett az egész épület, téged keresett, mondta, hogy sebek vannak a lányon!
-Kérdezze meg nyugodtan a többiektől, hogy nem történt semmi, rossz volt órán, de csak szóban fegyelmeztem, becsületszavamra mondom!

Majd csengettek, lementem egy harmadik osztállyal ugyanoda, de sok kedvem nem volt tanítani, sorakozó és látszámellenőrzés után megkapták a srácok a kosárlabdát. Néhány perc múlva egy autó kanyarodott arra, kiszált három fiú az autóból, s odajöttek hozzám, hogy én miért vertem meg B-t.

                                                     (hatásszünet 2)


Határozott szavakkal megoldottam a konfliktust, nem időztek ott sokáig, odébb is álltak. 
Csengetésre visszamentünk az iskolába, ott tudtam meg a háttérinformációkat, amikből összeállt a kép: 


Mikor az első órámnak vége lett, akkor A-t és B-t megmondták az osztálytársai az osztályfőnöküknek, hogy hogyan viselkedtek. B be is mutatott a hátam mögött - amiről én nem is tudtam- , s ezt el is ismerte ott helyben. Osztályfőnökük egy beírás mellett úgy bűntette meg őket, hogy nem engedte meg nekik, hogy visszajöjjenek a délutáni farsangra. A diákok szomorúan mentek haza, B el is sírta magát, s ezt otthon valószínüleg úgy értelmezték, hogy én bántottam őt. Egyet nemértek... az állítólagos "sebek" hogyan kerültek a testére. 
Idősebb rokona pedig milyen jogon jött be úgy a munkahelyemre, hogy a folyosón azt üvöltözte, hogy nekem akar esni, alaptalanul rossz fényt vetve ezzel kollégáim, s diákjaim előtt. Így is nehéz megdolgoznom a tiszteletért, egy ilyen eset pedig tornádóként rombolja le e kártyavárat.
Nem értem az indulatát, hogy felnőtt emberként hogyan törhet be így ajtóstól ebbe az épületbe. Ha én ilyen magatartást tanusítanék mondjuk egy bankban... mindegy. Feltételezésekbe nem megyek bele.

Hétfőre ismét beígérte magát, mindenfélével fenyegetőzve, felettesem pedig bölcsen azt tanácsolta, hogy "hétvégén ne menjek ki a városba". 

Számos egyéb háttérinformációt nem árultam el, amik még egy-két hatásszünetet hoztak volna soraimba, ennyi éppen elég, hogy tisztán átlátható legyen, hogy milyen 2008-ban tanárnak lenni. 
Sose gondoltam volna, hogy én is fogom még mondani azt, hogy "bezzeg az én időmben...", pedig akkor tényleg más volt minden. 

A problémát ezen a színtéren megoldani nem lehet. Ez elég egyértelmű, mivel már nem egy diákom röhögött a szemembe mondván a jogait. Mit tudok most tenni? Az osztályfőnökkel írtunk egy feljegyzést, hogy pontosan hogy történt minden. A többi osztálytárs aláírta, igazolta, hogy profilból egy ma született bárányra hasonlítok. Persze kíváncsi vagyok a fejleményekre, mert ez a gerinctelen és aljas hátbatámadás biztosan többre is képes még. Hát állok, kapom a pofonokat. Régen a testnevelés tanáromtól kaptam, ha megérdemeltem. Most testnevelés tanárként a diákomtól kapom, mert... mert. 

Úgyhogy mindenkinek üzenem, hogy legyenek résen és vigyázzanak magukra, mert nem vagyok jós, de egyértelmű, hogy ez a helyzet csak durvulni fog. 

További szép napot, olvassanak vidámabb cikkeket is!